Legutóbbi editorialunk kapcsán jutott eszembe a gyöngyszempilla története. Ma már, amikor ennyi, és ilyen sok változatban kapható, és mindenki számára elérhető a műszempillai, szinte elképzelhetetlen, hogy valamikor komoly munka volt egy feltűnően szép szempillát létrehozni.

Főként a húszas években volt óriási divatja a pillák végén lévő gyöngyöcskéknek. Állítólag az orosz emigráns arisztokrata hölgyek hozták divatba Párizsban. Ők viaszt használtak, amelyet a pillák végére helyeztek ügyesen, s így valóban azt a hatást keltette a végeredmény, mintha igazgyöngyök ékítenék a tekintetet.

Hogy valóban nekik, vagy a színésznőknek köszönhették az extrém divatot, ma már nem tudni. Egyik legszebb korabeli ábrázolását ennek a technikának Man Ray híres fotográfiáján tekinthetjük meg:

A színésznők, akár filmen, akár színpadon a tekintetüket akarták még jobban hangsúlyozni ezzel a technikával, abban az időben, amikor a műszempilla még nem létezett, a filmipar viszont hihetetlenül felfutóban volt. A tekintet fontosabb volt mint valaha: a némafilmek beszélő „kellékeként” működött.  A pillák gyöngyözése nem került sok pénzbe, „csak” hihetetlen türelmet, kézügyességet, és gyakorlást kívánt meg. Pontosan ezért később a műszempillák megjelenésekor is divatban maradt,mert még a tánckarban lévő lányok is megengedhették maguknak. A szempillák királynője pedig a korabeli némafilm sztár Viola Dana volt.

Miből is állt ez a technika?

A szempillára felhordott festéket egy kis palacsintasütő szerűségben olvasztották meg, amely a professzionális készlet része volt. Majd amikor kellőképpen formálható volt, egy kis spatulára, ami lehetett nyalókanyél, vagy akár egy gyufaszál kis golyócskát csepegtettek. Az előzőleg szálanként kifestett, szépen elkülönített szempillák végére egyenként felhelyezték a még nemteljesen megkötött golyócskákat.

Mivel igen sokan alkalmazták ezt az igencsak látványos szemfestési technikát a szépségipari cégek is számtalan készletet kínáltak, például a Max Factor, a Roger & Gallet vagy a Leichner.

Akinek nem tellett a drágább, kis serpenyővel együtt árusított készletre, az kanálban melegítette a festéket. Ez olcsó volt, de sok balesetet is előidézett az amúgy sem veszélytelen művelet. Egyrészt a még forró festék könnyen lecsepeghetett és megégethette az ügyetlen sminkest, másrészt a gázégők is komoly problémát okoztak.

1937-ben a Cole Brothers cirkusz egyik művésznője szenvedett elsőfokú égési sérüléseket. A festék melegítésekor lángra kapott a tüllszoknyája, és megégett. Ezek után a kozmetikai cégek komolyabban kezdték venni a festékek kiszerelését. A  The Lockwood Cosmetic Stove például egy komplett színházi készletet dobott piacra, biztonságos égővel:

A festési technika a hatvanas évekig megmaradt, a táncosok ugyanis tettek le az alkalmazásáról. A fellépéseket követően sokan sminkben mentek szórakozni, a többiek pedig utánozták őket. A szempillaspirálok elterjedésével, és a szépségszakértők nyomására azonban feledésbe merült ez a divat is.