Néhány napja egy érdekes könyvet kaptam ajándékba, amely híres hamisítási ügyekről szól. A szerző Guy Isnard francia nyomozó, akit kollégái kissé gúnyosan, de mint kiderült, jövőjét előrevetítve, szalondetektívnek neveztek el. A történetek, amelyekről könyvében mesél ma már megmosolyogtathatnak bennünket, mivel a technika, és a felgyorsult világ jócskán túllépett rajtuk.

De térjünk csak vissza 1947-be, amikor a nyomozó kénytelen volt belépni a divat világába.  Bizony, pontosan abban az évben, amikor Christian Dior megalkotta a New Look-ot, a párizsi Bűnügyi Rendőrség létrehozta a divatcégek kárára elkövetett lopások kiderítéséért felelős csoportot. Isnard is nevetett először a megbízáson, aztán később átgondolva a feladat súlyát rájött, hogy a több milliós bevételt produkáló ágazat elleni ipari kémkedéséről van szó. Franciaország ekkor még a világ vezető divathatalma volt, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy ezt a jól jövedelmező ágazatot mennyire teszik tönkre holmi kémek, és másolók.

A nagy divatházak mintegy 25 ezer műhellyel, készítővel dolgoztak: ékszerészekkel, kalaposokkal, szövőműhelyekkel, csipkeverőkkel, hímzőmesterekkel, hogy csak a legfontosabbakat említsem.  Ezeket éppúgy veszélyeztette a másolás, a tervek eltulajdonítása révén okozott kár, mint a divattervezőket.  A kémkedés iparága a tervezők legnagyobb bosszúságára virágzott.

A francia Divatszindikátus ekkor döntötte el, hogy a rendőrség segítségét kéri. A feladat nem volt egyszerű, hiszen a szalonok világában a diszkréció az egyik legnagyobb kincsnek számított, s a botrányokat is illett elkerülni. Sőt akadt olyan eset is, ahol maga a tervező tagadta meg a segítséget. Ugye gondoljátok, hogy ki volt ez a designer? Maga Coco Chanel, aki ezzel utasította el a felügyelő segítségét: ” tudja meg uram, hogy én sosem emelek panaszt olyasmiért, amit maga másolásnak nevez. számomra ugyanis ez már hírverés…” persze később változtatott ezen a véleményén.

A negyvenes évek végén Párizsban évente kétszer tartottak a divatházak bemutatót: januárban, és júliusban. A mintegy száz divatcég egyenként- nagyságuktól függően-  50-100 különféle modellt vonultattak fel a gondosan megválogatott közönség előtt. A kollekciók darabjaiból jelentős százalék a tengerentúli vásárlók számára készült. Hollywood üdvöskéi is ilyenkor szerezték be legújabb gardróbjukat. Csakhogy a kémek egyre jobban felülírták a megszokott menetrendet. Míg a szalonok a bemutatókat követően hozzávetőlegesen egy hónap elteltével készültek el a megrendelt új ruhadarabokkal, addig a másolók „jóvoltából” egy-két héttel később a kifutón megjelent modellek már egész Amerikában elérhetőek voltak.

S hogy hogyan lopták a divatrajzokat és a szigorúan őrzött terveket? A legkülönfélébb és legfifikásabb módokon.

A legbosszantóbb és egyben legarcátlanabb lopás eredménye az ötvenes években egy album volt, a modellek részletes rajzaival, és leírsával, amit egész Amerika szerte ötezer megrendelőnek küldtek szét. Az „Értelmezések a párizsi divatkollekciókhoz” címet viselő kiadvány 2000 dollárba került. Kiszámolhatjátok, hogy mekkora üzletet jelentett a kémhálózat működtetőjének, David Simston-nak akit hiába ismertek név szerint, de rajtakapni nem tudtak. Bizonyíték nem volt.  A Fashion Service Simston vidáman kasszírozhatta be a dollármilliókat minden jogi következmény nélkül. Az albumot persze további kiadványok követték más kiadóktól, amelyek szintén a nagy divatházak modelljeivel voltak tele. Íme két ilyen amerikai kiadvány:

1959-ben azonban megelégelte a Divatszindikátus a plágium ilyen magas szinten való űzését, és alapos vizsgálatot követeltek az interpol bevonásával.

Isnard csoportja évekre visszamenőleg ellenőrizte a bemutatók vendéglistáját, azon divatházakra koncentrálva, amelyek modelljei 1952-től az amerikai divatalbumban megjelentek. Az összes ilyen bemutatón résztvevők névsora ekkor igencsak leszűkült. Mégpedig egy osztrák hölgy nevére Maria Kirschen-Schröder-re, aki egy bécsi hetilap újságírójaként regisztráltatta magát. A nevezett lap példányait átböngészve nem kis meglepetéssel vették tudomásul, hogy a hölgy ahhoz képest, hogy milyen nagy buzgalommal vesz részt a bemutatókon, nem nagyon aktivizálta magát publikáló zsurnalisztaként.

A gyanú megvolt, de bizonyítékot kellett szerezni. A nő egy elegáns szállodában lakott, ahonnan rendszeres időpontokban távozott, érkezet, s gyakran adott fel a postán ajánlott küldeményként vaskos borítékokat. A küldemények azonban nem Amerikába, hanem Bécsbe szóltak. Egy bizonyos dr. Biedermann-nak címezve.

Mariat a zsákutcának tűnő felfedezés ellenére szemmel tartották.  Figyelhették Diornál, Nina Riccinél, semmi olyat nem csinált, amit tilos lett volna. Csupán csak figyelte a divatbemutatókat, akárcsak bármely más meghívott. A bemutató után azonban rögtön a szállodájába ment, ahol bezárkózott. Két órával később már a postára sietett, ahol egy újabb vaskos borítékot indított útjára a titokzatos doktornak címezve. Feladóként pedig a Maria Rena név szerepelt. Ez már elegendő volt a rendőrség számára, hogy lefoglalják a küldeményt.

A gyanú beigazolódott. Több tucat aprólékos rajzot találtak, pontos, részletekbemenő leírással. Maria-nak fénykép-memóriája volt. Amit látott, azt tökéletesen megjegyezte, és rajztehetsége révén vissza is tudta adni. Igazi kincs lehetett megbízója számára. A rendőrség egy hétig még hagyta futni a kémnőt, és még több bizonyítékot próbáltak beszerezni.

Utánanéztek a bécsi doktornak is. Feleségének első férje, mint kiderült, nem volt más, mint az a bizonyos David Simston, aki az „Értelmezések a párizsi divatkollekciókhoz” albumot kiadta.

Ezek után nem volt más hátra, mint a következő küldemény feladásakor Maria Kirschen-Schröder-t letartóztatni.

A párizsi divatmogulok pedig fellélegezhettek. egy kis időre….

Felhasznált irodalom:  Guy Isnard: Eredeti vagy hamis? – Gondolat kiadó 1989