Az élet furcsaságai közé tartozik az, amikor egykor ünnepelt, sikeres emberek merülnek a feledés homályába, és az utókor mit sem tud róluk. Számtalan hasonló sorsú tervezőt mutattam már be nektek a blogon, némelyikük időközben kapott egy kis reflektorfényt, akár nagy kiállítás, vagy éppen a poszt megosztása kapcsán. (Schiaparellit a MET tárlatának köszönhetően fedezhette újra fel a szakmán kívüli közönség, Charles James pedig szintén életmű kiállítást kapott a MET-ben)
Irene Lentz sztárok -nem egyenlő mai értelemben vett hullócsillagokkal- tömkelegét öltöztette nem csak filmekben, hanem a privát életben is, valamint kétszer Oscar díjra is jelölték.
Irene- mert így, a keresztnevén volt ismert tervezőként, és márkanévként egyaránt- 1900-ban született.
A filmvilág közelébe némafilmek szereplőjeként került. Itt ismerkedett meg későbbi férjével is, aki mint színésznőt rendezte. Kapcsolatuk sajnos rövid életű volt, mivel F. Richard Jones tuberkolózisban elhunyt.

A fenti képen fekete parókában látható Irene, még a némafilmszínészi karrierje idején. Férje halálát követően Európában maradt, ahol megismerhette a haute couture legjobb tervezőit. A ruhakészítés, illetve a varrás nem állt távol tőle már ekkor sem, hiszen gyerekkorában megtanult varrni. Amikor visszatért Amerikába, Hollywoodba, egy szalont nyitott, ahol a filmstúdiók vezetőinek feleségei lettek a kuncsaftjai, valamint az MGM stúdió alapítójának, Louis B. Mayer lányai. Érdekesség, hogy ebben az időben csak egy másik divatszalon üzemelt a városban: Coco Chanel-é. Igaz ő csúfosan megbukott a film fővárosában, de ez egy teljesen más történet, amiről majd máskor mesélek.

A filmcézárok családtagjai mellett színésznők is „odaszoktak” Irene szalonjába: Marilyn Monroe , Ava Gardner és Carole Lombard, valamint Dolores del Rio. Ez utóbbinak köszönhette jelmeztervezői karrierjét, hiszen a színésznő ragaszkodott Irene-hez, és Flying Down to Rio című filmjéhez őt hívta kosztümjeinek megtervezésére.

Irene ezek után a United Artists-nak és a Columbia Pictures-nek kezdett dolgozni. A nagy áttörést a Shall We Dance című Ginger Rogers-Fred Astaire film számára készített estélyi ruhák hozták meg számára 1937-ben.
A negyvenes évek végén felkérést kapott az MGM stúdiótól, hogy lépjen az éppen divattervezői karrierjét indító Adrien helyébe, és legyen a jelmez szekció vezetője. A jelmeztervezés mellett a divatmárkáját sem hanyagolta. Zseniális marketing érzékkel a legnevesebb áruházakba jutatta el az Irene kreációkat. Mintegy 20 különféle helyen volt hozzáférhető az Irene kollekció, amelyek közt olyan neves üzletházak is szerepeltek, mint a Bergdorf Goodman és a Neiman Marcus. Ez persze nemcsak a gazdag hölgyeknek imponált, hogy a színésznők által viselt estélyi öltözékekhez hasonló ruhákat viselhetnek, de a színésznőknek is , akik úgy érezhették, úgy öltöznek, mint a felső tízezer.

Az MGM-nél töltött mintegy tíz esztendő nem volt zökkenőmentes. Irene a minőségi jelmeztervezést, -készítést pártolta, míg Louis B. Mayer a gazdaságosságot. Ez pedig nem minden esetben vágott egybe. Irene életét megnehezítette magánéleti válsága is. Nem annyira titkos viszony fűzte Gary Cooper-hez, miközben egy boldogtalan házasság részese is volt, nem mással, mint a stúdió másik vezetőjének testvérével, aki mellesleg az MGM art directora is volt.

1946-ban óriási sikert aratott Lana Turner számára tervezett jelmezeivel, amelyet A postás mindig kétszer csenget című filmben viselt, ezzel a nemzetközi hírnevét is megalapozta.

Két évre rá Oscar díj jelölést is kapott, az akkor még külön versenyző fekete-fehér filmek kategóriájában. 1950-re belefáradt a csatározásokba, és úgy döntött, hogy csak a divatházára koncentrál. Egy évtizednyi szünetet követően azonban jó barátnője Doris Day kedvéért visszatért a filmezéshez. A visszatérés a Midnight Lace című filmmel a második Oscar jelölést is meghozta számára.

Természetesen Doris Day következő filmjét is ő tervezte. 1962-ben három nappal hatvankettedik születésnapja után kivett egy szállodai szobát és a tizenegyedik emeletről a mélybe vetette magát. Rövid levelet hagyott hátra: „Sajnálom. Ez a legjobb megoldás. Találjatok valaki jó tervezőt helyettem, és legyetek boldogok. Szeretlek benneteket, Irene.”

Az utókor pedig elfelejtette. Életrajzírója Greg LaVoi, aki mellesleg szintén jelmeztervező ezt mondta róla: „A leghíresebb jelmeztervező, akit senki sem ismer”
Szerencsére akad néhány tervező, akik ismerik, és tisztelik életművét, mint például a többszörös Oscar díjas Coleen Atwood (itt írtam róla korábban). Az utazó című film jelmezeinek megtervezésekor a korszak nagy kosztümtervezőinek munkásságából merített. Charles James tervei mellett (itt láthatjátok a filmben használt ruhát) Irene jelmezeit is alaposan végigböngészte, s a plakáton látható ruha eredetije is egy Lentz jelmez volt. „Ezt a jelmezt egy Irene Lentz által tervezett ruha inspirálta. Az eredeti változatnak volt egy kabátkája, de én egy kicsit nagyobb luxust szerettem volna, ezért a kabát helyett egy kasmírsálat adtam a szetthez.” – nyilatkozta Atwood.

2010-ben Tory Burch amerikai divattervező jelent meg egy gálán Irene Lentz által tervezett szatén estélyi ruhában. Óriási feltűnést keltett. Az Irene darabok pedig mind a mai napig a legkeresettebb ruhák az amerikai vintage üzletekben.

A Paradi Online 9 éve, csaknem kétezer cikkel, gondos kutatómunkával, többszáz befektetett munkaórával készül. Ha az oldal további működését és fenntartását szeretnétek támogatni, innen vásárolhattok saját tervezésű ajándéktárgyainkból, vagy PayPal-on keresztül  “virtuálisan meghívhattok egy kávéra” akár egy csésze kávé, vagy ha jobban tetszik egy magazin árával. Köszönjük!

Ha még többet szeretnétek olvasni Irene Lentz-ről látogassatok el a www.irenelentz.com oldalra.