Jó ideje érlelődik bennem ez a poszt a Fashion Week-kel kapcsolatban, amelyet nem a személyeskedés, vagy konkrét élmény szült, hanem egy tendencia, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

Egymást követték mostanában a Fashion Week-ek, néhány napja éppen a budapesti divathét volt soron. A külföldi divathetekre lassan már különgépeket kell indítani, annyi hazai blogger jár ki, viszont az ott „látott” divateseményekről szóló érdemi beszámolókból maximum a világ legrövidebb könyvét lehetne összeállítani.

Vajon mikor és hol fordult meg az a tendencia, amely a divatheteket szakmai eseményként kezelte? Mikor lett utcán és backstage-ben fotózkodó önjelölt modellek díszlete?

Tévedés ne essék, senkit nem zavar a feltűnő öltözködés, az extrémitás, az azonban egyre jobban, hogy elfelejtődik, hogy az egész cirkusz valójában a divattervezőkről és kollekcióikról szól.
Arról, hogy a felvonultatott ruhák komoly munkával, verejtékkel születtek, hosszú hónapok kísérletezése folytán. Arról milyen inspirációk ihlették a tervezőt, arról, hány szorgos kéz dolgozott rajtuk, milyen alapanyagokat használtak. Minden divathét arról szól, hány kreatív ember munkája, ötlete eredményezte a sminkeket, a hajakat, a zenét, míg összeállt az a kép, amelyet a tervező álmodott a következő szezonra.

Szívesen olvasnék beszámolókat, értékelést, szakmai kritikát – nem pedig 8-10 képen át ugyanazt az öltözéket nézegetném különféle szögekből. Már pedig a legtöbb Fashion Week-es beszámoló a legkevesebb információt adja magáról a Fashion Week-ről. A rendezvény gyakorlatilag egy modern Rocky Horror Picture Show vetítés XXI. századi reinkarnációja lett, ahol a maskarák karneváloznak.

S mit csinálnak a valódi divatszakemberek? A legkényelmesebb, kitaposott edzőcipőjükben rohannak tovább, ruhazsákokat cipelve, hogy időben elkészüljenek a következő szezonnal.

Nehogy díszlet nélkül maradjon ez az őrült karnevál.