Ha Londonban járok, igyekszem mindig meglátogatni a V&A múzeumot. Fantasztikusan modern, mai hozzállással, ha lehet eféle intézményre ilyet mondani: vagányul tálalják a tárlatokat. Lenyűgöz, ahogy a divatot és a jelmeztervezést is egyértelműen a művészeti ágak közé emelték, mindenféle megkérdőjelezés nélkül. Az pedig, hogy rendre kígyózó sorokat kell végigállni a nem olcsó- 14-15 fontba kerülő jegyekért, egy olyan országban, ahol a múzeumok ingyen látogathatók- csakis azt bizonyítja, hogy valamit nagyon jól csinálnak. (Az állandó kiállítások ingyenesek)
December végén sikerült elcsípnem a Holywood Costume kiállítást. A majdnem egy órás sorbanállást követően, még háromnegyed órát kellett várnom arra, hogy a következő turnussal bejussak a tárlatra. Mindezt úgy, hogy a kiállítás ekkor már a harmadik hónapja állt a látogatók rendelkezésére. A várakozásra szánt időt sem töltöttem tétlenül: gyorsan megnéztem egy korábban egyszer már látott viselettörténeti kiállítást, amiről majd egy másik posztban számolok be.
Szerencsére a megadott időpont előtt felmentem a kiállítótermek bejáratához, ahol újabb sorbanállás következett.

Végül sikerült bejutnom egy hatalmas feketére kárpitozott sötét terembe. Meghökkentő volt, ahogy a teremben több tucatnyi híres jelmezzel találtam magam szemben. A kurátorok koncepciója alapján nem csak a ruhákat akarták bemutatni, hanem azt a folyamatot is, amelyben a jelmeztervező megalkotja a ruhákat. Szívesen ajánlanám ezt a kiállítást az itthon stylistokkal dolgoztató producerek, rendezők, tévétársaságok figyelmébe. Hogy miért? A legaprólékosabban elmagyarázzák táblákon a karakterek megalkotását, amiből meg lehet érteni hogy mitől is MŰKÖDNEK a Hollywood-i jelmezek.

Jómagam már sokszor meglepődtem azon, hogy mennyire nem értik, akár a szakmabeliek sem, hogy mi minden múlik egy jelmezen, és mitől válik működőképessé. A jelmez, a figura ruházata, megjelenése az első benyomást adja a karakterről, amivel a néző találkozhat. A jelmeztervezőnek ezért bele kell bújnia a karakter bőrébe: tudnia kell hogyan él, mik a szokásai, kapcsolatai, szinte alkotóelemeire kell bontania, ahhoz, hogy felépíthesse. Az első terem pont ezért a „Dekonstrukció” nevet kapta.
A második terem a „Párbeszéd” névre hallgatott. Valóban, a karakterek megalkotása nem egyszereplős feladat. Együtt kell működni a színésszel, a rendezővel és az operatőrrel. Ebben a teremben is minden egyes jelmeznél egy kártyán jelezték a legfontosabb információkat, valamint dokumentumfilmekkel, interjúkkal meséltek erről az alkotási folyamatról.

Itt kell megjegyeznem, hogy elég zavaró volt, hogy a kiállítást végig sötétben tartották. Lehet, hogy a moziterem hangulatát próbálták felidézni, de arra is gondoltam hogy az amatőr fotósokat akarták kiszűrni. Sok helyen a jelmezeket másodpercekre világították meg, majd utána el is sötétítették. Ehhez jött még a hihetetlen tömeg, ami szinte élvezhetetlenné tette a ruhákkal való „kapcsolatot”, és a videók megtekintését. Én szeretek úgy végignézni egy ilyen kállítást, hogy körbejárom a ruhákat, többször visszamegyek, megnézem a részleteket. Erre sajnos itt nem volt lehetőség. A hihetetlen profizmussal összeállított anyagot – öt évig készítették elő- lehetetlen volt feldolgozni, ott helyben. Azon gondolkodtam, hogy milyen jó dvd-t készíthetnének a sok-sok bejátszásból, filmrészletből. Ahogy más külföldi blogok beszámolóit olvastam, kiderült, hogy nem csak engem zavart ez.
A harmadik terem a Finálé nevet kapta. Itt sorakoztatták fel a filmtörténelem leghíresebb figuráit.

A mintegy száz kosztümöt felvonultató kiállítás olyan volt számomra, mint egy cukorkabolt. Olyan kedvenceim alkotásaival, illetve olyan színészek jelmezeivel találkoztam, amelyekről nem is álmodtam még, hogy testközelben láthatom majd. A ruhák többsége még sosem volt kiállítva. Vonatkozik ez a filmgyártás aranykorából, vagy akár a némafilmes időszakból származó jelmezekre, amelyeket magánygyűjtemények tulajdonosai adtak kölcsön a kiállításra. De bemutatásra kerültek az Avatar, vagy éppen az Ocean’s 12 jelmezei is. Rögtön az első teremben Marlene Dietrich jelmeze kápráztatott el. Hihetetlen aprólékossággal, királyi palástokra emlékeztető az Angel című filmben Maria Bakerként viselt, hímzett jelmez bűvölte el a látogatókat. Ki gondolta volna, hogy egy fekete-fehér filme is ilyen alapossággal készítették a ruhákat?

Katharine Hepburn a The Philadelphia Story című filmben viselt jelmeze előtt is sokat időztem. Szinte érződött a színésznő tartása, eleganciája, és természetessége a karcsú, magas bábon bemutatott ruhán. Nem akárki tervezte az emltett ruhadarabot, mint Adrian. Érdekes, hogy Audrey Hepburnnel állították párba, méghozzá az ikonikus kis fekete ruhával, amelyet a Reggeli Tiffanynál című filmben viselt, Holly Golightly szerepében. Sajnos a két jelmez mögé szuszakolták be a Titanic film nagy kalapos kék-fehér utazóruháját, amit egyszerűen a rossz világítás és a takarás miatt nem vettem észre. Ezért később persze a guta majd megütött.

A legszembeötlőbb furcsaság az volt számomra, hogy a hatalmasnak, erősnek, vagy éppen férfiasnak tűnő sztárok is milyen vékonyak lehettek. Marlene Dietrichről nem az jut eszembe, hogy törékeny jelenség lett volna. A híres frakkos, cilinderes jelmezét látva azonban meggyőződhettem arról, hogy legfeljebb 36-os méret lehetett. A férfias jelmezt az Elemi ösztön híres-hírhedt ruhájával állították párba. Említhetném még Beyoncé jelmezét is ami maximum (de nagyon maximum) 38-as méretűnek látszott. A Dreamgirls című filmben viselte.

Láthattam Eiko Ishioka (korábban itt írtam róla) Oscar díjas jelmezeit a Dracula című filmből. Képrázatos mestermű – ha röviden össze kell foglalnom.

Másik kedvencem, az Addams Family jelmezei is ki voltak állítva. Érdekes volt megfigyelni, hogy a legegyszerűbbnek tűnő kosztümök anyagválasztásai mennyire összetettek. Wednesday ruhája sem egyértelműen egyszínű, a fehér gallér sem sima textilből készült, hanem alaposan átgondolt rusztikus anyagokból.

Nagyon megdöbbentem Meryl Streep Mamma Mia-ban viselt jelmezén. Emlékszem, amikor a filmet láttam mennyire utáltam a giccses jelmezeket. Itt pedig egy mesterien kidolgozott színházi kosztümöt láthattam a legapróbb részletekkel, díszítésekkel- amiből a filmvásznon számomra semmi nem jött le.
Szintén „személyesen találkozhattam” a Távol Afrikától-ban viselt jelmezével. Emlékszem annak idején mennyire szerettem volna megvarrattatni magamnak ezt a ruhát. Még mindig gyönyörű volt.

Különböző filmek, és korok Erzsébet királynő jelmezeit gyűjtötték egymás mellé, amelyek remekül példázták, hogy a filmkészítésben, és a jelmeztervezésben is vannak divathullámok. Hiába ugyanaz a korszak, ugyanaz a személy, más filmkészítési időszak és más tervező mennyire másképpen mutathatja meg.

Sajnos nem tudott nem eszembe jutni az összehasonlítás a hazai jelmezek, jelmeztervezők sorsával. Míg nálunk a híres tervezők, filmek, színészek jelmezei dohos raktárakban, filléres árveréseken, vagy éppen szemétdombok tetején végzik, addig Londonban nem kevés belépőért, órákon át kígyózó tömegek nézik meg az egyik legszebb múzeumban őket.

Továbbiakban nézzetek meg néhányat a V&A Hollywood Costume kiállításán bemutatott jelmezekből: