Nemrég Ines de la Fressange Párizsi sikk című izgalmas könyvét ajánlottam figyelmetekbe. (itt olvashatjátok) Akkor megígértem, hogy hamarosan a könyv útmutatásai alapján készült beszámolót is olvashattok majd itt a blogon. Nos, tegnap este megérkezett a vendégposzt Szalavári Mónika tollából. Érdemes elolvasnotok, hogy milyen tapasztalatokkal érkezett haza a divat fővárosából, hiszen nemcsak az újdonsült stylist tanonc szemével figyelte a párizsi hölgyeket, hanem profi sminkesként is. Fogadjátok szeretettel írását!

Állítólag vannak New Yorkban olyan városnéző túrák, ahol a Szex és New York című filmből Carrie Bradshaw kedvenc helyeit látogathatják meg az érdeklődők. Valahogy így indultam Párizsba én is, csak az én kalauzom Ines de la Fressange Párizsi sikk című könyve volt.

A repülőgépen átolvasva a könyvet elhatároztam, 3 dolgot fogok nézni az utcákon és tömegközlekedési eszközökön utazó nőkön, remélhetőleg nem befolyásolva a turisták által, valamint kiválasztottam a Sandro nevű boltot, és a Le Bon Marché üzletházat, ahová reményeim szerint be tudok térni és meg tudom nézni, vajon miért ezek a kedvenc boltjai a szerzőnek. Nem mertem többre vállalkozni, mert azt hiszem, elég, ha annyit írok, a férjemmel mentem a városba és nem akartam túlfeszíteni a húrt.

Szóval a 3 tanács, amiket a szerző a könyv elején írt és kíváncsian vártam, tényleg igazak-e ezek az utcákon: 1. „vagy nyaklánc, vagy fülbevaló, a kettő együtt túl sok”-szabály. Nos, jelentem, ezt tényleg betartják, ha kivételt láttam, az általában turista volt. Egyébként is azt vettem észre, a francia nők nem sok ékszert hordanak, a karórájuk finom, nem feltűnő darab; egy pici, vékony gyűrű és egy kicsinél is kisebb fülbevaló jön még hozzá maximum, de ezek persze egyedi készítésűek. Párizsban rengeteg olyan kis ékszerbolt van, ahol az eladó maga az ékszereket készítő tervező. Én is bejutottam egybe és bár nem az Ines ajánlotta boltok egyikébe tértem be, de tetszettek az áruk és végül egy szép nyaklánccal gazdagabban távoztam a boltból.

2. „a francia nők alapruhatárába a fehér farmer is beletartozik, legstílusosabban tengerészkék pulóverrel hordva”. Most vagy én voltam rossz időben a városban, vagy a francia nők nem olvasták a könyvet, de az ott töltött 6 nap alatt egyetlen egy fehér farmert sem láttam, még turisták sem vették fel, tehát ezt a mítoszt megcáfoltam (bár sok tengerészkék pulóvert láttam, de azt normál kék farmerrel, nem pedig fehérrel párosították).
3. „a táska és a cipő színének nem kell ugyanolyannak lennie”. Bár én már régóta ezt az elvet vallom, de magyar barátaim többségének ez még nem megy, ezért is voltam kíváncsi, a párizsi nő hogy’ áll evvel. Kitűnőre vizsgáztak. Fiatalok, idősebbek egyaránt érzik, hogy az ugyanolyan árnyalat cipőben-táskában nemhogy nem kötelező, de egyenesen divatbakinak számít. Az igaz, hogy a táskájuk legtöbbször az ikonikus barna színű Loius Vuitton valamelyik változata (10 nőből 8 azt hord, a maradék kettő Vanessa Bruno flitteres táskáját), de ehhez ugyanúgy felveszik a barna és a fekete cipőt is. És ha már itt tartok, megemlítem, hogy Converse tornacipőt sem láttam senkin…

Az üzletekre rátérve, pechemre, bár évek óta járok Párizsba, mégis beleestem abba a hibába, hogy elfeledkeztem arról, a boltok (számomra legalább is) teljesen logikátlan módon vannak nyitva. Van, ami nyitva van vasárnap is, és van, amelyik hétfőn sem, azon kívül az ebédidőt is teljesen hektikusan veszik ki. Mindezekből következik, hogy a szerző által említett utcában lévő Sandro bolt nem volt hajlandó tárt karokkal fogadni engem hétfő délután kettőkor.

Sebaj, mert a cég több üzletet is nyitott, így egy másik boltjába később végre be tudtam menni. Teljesen megértem, Ines miért szereti ezt a márkát. A ruhák hordhatóak, kényelmesek; minden sallangtól mentes, letisztult stílusban készültek, főleg fiatalokat céloztak meg vele. A nadrágok szűkek, a pulcsik bővek, a legtöbbjük kötött. Az árak kicsit borsosak magyar szemmel, ha a H&M-et venném alapul, ahol a fiatalok vásárolnak, a Sandro árai kb. az ötszörösétől kezdődnek. És bár én elcsábultam az ikonikus táskájuktól, de azt hiszem, az átlag magyar fiatal nem vette volna meg 400 euroért…

Párizsban nincsenek bevásárló központok, de nincs is szükségük rá, mert ott vannak nekik a több száz éves, csodaszép, több emeletes üzletházaik, mint a Galeries Lafayette vagy a Le Bon Marché (ez utóbbi szerencsére két részre tagolódik: a nagy luxusmárkák részlegére és az Ines által ajánlott márkák több képviselőjére, mint például: Vanessa Bruno, Maje, APC, Isabel Marant, Jerome Dreyfuss…mind egyszerű, kényelmes, hordhatónak tűnő ruhákkal van tele.)

Mindkét üzletházba bementem, végig sétáltam, szájat tátottam, rácsodálkoztam, majd üres kézzel kijöttem. Ezek már tényleg nem a halandó emberek pénztárcájához igazodnak, bár ízlésben, stílusban, kínálatban verhetetlenek. Szemet gyönyörködtető ruhák, műalkotásszerű cipők, a divatfanoknak igazi kánaán, már csak nézelődni is élvezet!
És amire rájöttem a francia nőkkel kapcsolatban, az az, hogy nem az a fontos, milyen márkát hordanak, hanem hogy hogyan. Utánozhatatlan ringó járással vonul mindenki, olyan látható nőiesség-tudattal, amit nem lehet megtanulni. Egyszerűen így kell születni. Vagy ide kell születni. Azt hiszem, ez az igazi titkuk. A többi csak ráadás.

Ha tetszett a vendégposzt, látogassatok el Szalavári Mónika weboldalára is, ahol sok érdekességet láthattok, olvashattok (ő is blogol!)