A Primark terjeszkedéséről írt cikkem kapcsán több érdekes kérdés felmerült az olvasóimban és persze bennem is: vajon mennyi ruhára van valójában szükségünk? Kell-e nekünk a fast fashion? Kavargó gondolataimat most megpróbálom egy cikkbe sűríteni, de biztos vagyok benne, hogy ennél is összetettebb a téma.

Mivel mostanában hol Angliában, hol Magyarországon vagyok, jelentősen lecsökkentettem a ruhatáramat. Egyrészt praktikussági okokból, másrészt ha elgondolkodunk rajta, akkor valószínű mindenkinek maximum 10 öltözetnyi ruhára van szüksége egy szezonban, és ebben már a kombinációk is benne vannak. Nem számítom bele a munkaruházatot, és az otthoni játszós ruhákat. A nyolcvanas években, amikor magunk varrtuk nagyrészt a ruháinkat, senkinek nem volt tonnányi öltözéke, s az sem volt kérdés, vagy éppen szégyen, ha valaki örökölt- kvázi használt ruhát hordott. De eleve így is emlékezünk meg róla: „nyolcvanas évek”. Ha most kellene meghatározni, hogy mi volt a 2010-es évek stílusa, szerintem senki nem tudna válaszolni. Minden annyira felgyorsult, hogy nemhogy egy évtizedet nem lehet kürülírni, de szinte már egy évet sem. Az áruházakban hetente-kéthetente változik a szortiment, a social média felületeknek köszönhetően kialakult az a trend, hogy amit már befotóztál magadon, az már le is játszott (itt érintettem a témát korábban).

Angliában tapasztalom, főleg a Primark kapcsán, hogy tömegsport a primarkozás. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy akár 3-4 naponta vásárolnak ruhát-cipőt-kiegészítőket, mert annyira olcsó. Szinte a mosást sem élik meg a ruhadarabok, mert már jön a következő. Természetesen ez a jelenség főként a szerényebb anyagi helyzetűeket érinti, akik szeretnének lépést tartani, de nemcsak ők vásárolnak az olcsó boltokban. Jobb esetben a ruhák a jótékonysági boltoknak lesznek adományozva, onnan meg nagy eséllyel megérkezik akár a mi hőn szeretett turkáló hálózatunkba, ahol a mágikus pénzváltó programjukkal túlárazzák a holmikat.

Megfigyeltem azt is, hogy egy őrült körforgásba keveredünk bele. Ha sokat dolgozunk, túlhajszoljuk magunkat, akkor jutalmazni szeretnénk és bizonyítani, hogy van értelme a hajszának: vásárolunk. De vajon mikor fordul a visszájára a dolog és gyakorlatilag azért dolgozunk, hogy szükségtelen dolgokat vegyünk, amelyek cimkéikkel vigyorognak a polcainkon úgy, hogy sosem hordtuk őket?

Mellesleg egy jó tippet ajánlok a felesleges vásárlás elkerülésére. Egyetlen kérdést tegyetek fel magatoknak: „Valóban szükségem van rá?” Ha a válasz nem, vagy ha a legkisebb mértékben is bizonytalan vagy, akkor nem kell megvenni.

Térjünk vissza az árakra! Szintén a Primark kapcsán- említhetnék más láncokat is-  az egyik legelső dolog, ami eszünkbejut: olcsó. S itt érdemes körüljárni jobban ezt a témát. Az etikátlan gyártási folyamat (itt írtam róla) és a környezetszennyezés kézenfogva jár az alacsony árakkal. Ezt, amikor vásárolunk, elfelejtjük. De! Nézzük a lehetőségeket: a minőségibb, vagy annak tartott márkák termékei nagyrészt túlárazottak, és gyakorta ugyanott vagy hasonló körülmények közt készülnek. Ha nekem választanom kell, hogy harminc-ötvenezerért veszek farmernadrágot, vagy ötezerért, akkor nem kérdés, melyik mellett döntök. Azok felett sem törhetünk pálcát, akik csak ezeket az olcsó ruhákat engedhetik meg maguknak. Sajnos Magyarországon a használtruha piac szinte egyetlen kézben van, és ugyanazokat az ócskaságokat öntik ránk, (sokkal) drágábban, mint a nyugati fast fashion láncokban.

Érdemes megnézni, hogy az olcsó valóban olcsó-e? Gyakran a két hordás után atomjaira széthulló, egy mosás után kifakuló, vagy gumirozását vesztő fehérneműk helyett nem érdemes inkább egy jobb minőséget, de tartósabbat és kevesebbet venni? Természetesen ez költői kérdés.

Mi a megoldás? Le kell lassítani a divatot, mert ez így nem fenntartható. Felesleges hetente új ruhákat vásárolni, csak azért, mert más mit szól hozzá. Stílusos, jó minőségű egymásra építhető ruhatárral sokkal többre megyünk, mint a „plastic is fantastic” csodákkal. Előbb-utóbb rá kell jönniük a cégeknek, hogy a túl gyors szortiment váltás szemetet termel. Én gyakran szórakozom(?) azzal, hogy egy új kollekció esetén megmondom mi az, ami itt fog ragadni a szezon végére, mert eladhatatlan, rossz szabású, felesleges töltelék.

Vissza kell állnunk a minőségre, és az újrahasznosításra,ami itt akár nevezhető turizásnak, vagy használt ruha csere-berének is. Gyerekkoromban a testvérek még örökölték egymástól a ruhákat. Ma már ez nem megy, mert „ciki” lesz a ruhadarab. A gyereket pedig kicsúfolják, ha nem divatos.

Angliában az iskolák egyenruhát hordatnak a gyerekekkel, amelyeken nagy támogatás van, így nem okoz gondot a megvételük. Mindenki ugyanazt viseli, így nincsenek kitéve a cikizésnek. Míg iskolás koromban utáltam a köpenyt, most azt gondolom, ez az iskolai egyenviselet igenis jó dolog.

Felnőttként pedig amit meg kell tanuljunk: nem divatosnak kell lennünk, hanem stílusosnak. Ebben pedig a tudatosság is benne foglaltatik.

Véleményeteket, kiegészítéseiteket várom a Paradi Online Facebook oldalán. Ha be is lájkoljátok az oldalt, annak nagyon örülünk!

Köszönöm a Holy Duck blognak a téma iránti elkötelezettségét, és segítségét.