A mai poszt szerzője ismét egy „vendég-író”. Halász Éva divattervező barátnőm facebookos posztjait követve az utóbbi hetekben óriási nagy munkának, és lelkesedésnek lehettem tanúja. Éva a Miss Colours szépségverseny kapcsán osztott meg képeket, gondolatokat. Bevallom teljesen magával ragadott lelkesedése, és úgy gondoltam, érdemes lenne leírnia élményeit, tapasztalatait, hogy még szélesebb körben olvashassák. Szerencsére igent mondott. Íme a szépségverseny egy bennfentes szemével, és szívével-lelkével:

“Miss Colours International” gondolhatnánk, ismét egy újabb szépségverseny, egy a sok közül, ahol szép lányok mosolyognak bikiniben, utcai viseletben és estélyi ruhában, beszélnek a világbékéről, elfogadásról és hasonló, valóban fontos gondolatokról, és persze szeretjük is nagyon ezeket a versenyeket!
A szombaton megrendezett Miss Colours International kicsit más volt, amiben megegyezik minden hasonló versennyel, az az, hogy a lányok gyönyörűek voltak, és voltak estélyi ruhák is, mint tervező emiatt lehettem részese ennek az eseménynek.Tavaly egy kedves barátom keresett meg azzal, hogy lesz egy szépségverseny amit az ő Rotary klubjuk támogat, így rám gondolt az estélyi ruhákban, elmesélte, hogy kerekesszékes lányok versenye lesz, most már 3. alkalommal.
Nem titkolom, elsőre én is a feladatot láttam csak, így fáradtan, nyűgösen de leültem, és elkezdtem nézni a tavalyi verseny összefoglaló filmjét. Másodpercek után elvarázsolt az, amit láttam, és jöttek a könnyek is, mert amit láttam, azt nem lehetett érzelmek nélkül nézni. Már akkor tudtam, hogy ennek a versenynek részese akarok lenni!

Az első találkozó a verseny szervezőjével, Kazány Tiborral fantasztikus élmény volt, kinek jutna eszébe egy kerekesszékes szépségversenyt rendezni, mint aki maga is éli a kerekesszékes emberek hétköznapjait, nem kért semmit, csak elmesélte, hogy miért fontos nekik ez a verseny. Ők is itt élnek, velünk együtt és pont úgy szeretnének élni, mint ahogy mi, a többiek, nem a négy fal között. Eddig a pillanatig én sem gondoltam végig, hogy miért nem látok annyi kerekesszékes embert Budapesten, mint a világ más nagyvárosaiban, azóta jobban figyelek, és már tudom a választ, bár sok helyen látunk akadálymentesítést, de még nem tökéletes!
Mint tervező annyival tudtam segíteni, hogy a döntős lányoknak megtervezem, és elkészítem a versenyen viselt ruháit.
És itt kezdődött életem eddigi legcsodálatosabb kalandja, akkor még kicsit úgy éreztem, hogy teszek egy kis jót, mert megtehetem, de még nem tudtam, hogy milyen fantasztikus dolgok történnek ezután, hogy mennyi mindent kapok én, íme az élmények:

Első találkozásom a lányok egy részével egy fotózáson volt, kicsit sután megérkeztem a ruhákkal, bemutatkoztam, kiraktam a ruhákat, és még mindig nem tudtam igazán mit kezdeni a helyzettel, pont úgy viselkedtem, mint ahogy mindannyian tennénk, egy nem megszokott szituációban…és begurult az első lány, mosolyogva, és már ki is választotta a legnagyobb tüllös szoknyát, egy míderrel, és jött a következő, aki szintén egyből választott és már mesélték is egymásnak, hogy kinek milyen ruhája lesz a fotózáson.
Pillanatok alatt megértettem, hogy nők ők a javából, pont úgy örülnek a szép hajuknak, a csodás sminkjüknek és az estélyi ruháiknak, mint ahogy én is tenném. A félelmeim feloldódtak, csajok voltunk együtt, akik válogatnak, nevetgélnek, élvezik az életet, ott akkor megéreztem azt, hogy ők még nagyobb természetességgel élik meg az életet, mint mi sokan mások.

Pózoltak Debreczeni Zita fényképezőgépe előtt, amit olyan természetességgel tettek, amit sok modell is megirigyelhetne. Gyönyörűek voltak, sugárzott belőlük valami plusz. Már otthon, a werk képeimet nézegetve vettem észre, hogy nem látom a széket, csak a nőt látom, a szépséget, az erőt, képesek valami varázslatra.
Sokat beszélgettünk, meséltek mindenről, érdekes volt, hogy pillanatok alatt azt éreztem, hogy mintha barátnők lennénk régóta, nyitottak és elfogadók voltak, és bár akkor nem mertem kérdezni őket, hogy kerültek a székbe, valahogy olyan volt, mintha mindent tudnék a történetükről.
Szerettem volna, ha pont azt az élményt kapják, mint mindenki más, aki HALASZEVA ruhát választ, így anyagmintákkal érkeztem, hogy mindenki kedvére válasszon a színek közül. Én valami lágyesésű etélyit gondoltam nekik a versenyre, de mindenki egy igazi fűzőt szeretett volna, nem lehetett nemet mondani erre a kérésre! Én amúgyis a fűzők szerelmese vagyok.

Másnapra értettem meg, hogy valami hihetetlen dolognak voltam a részese, azt hittem addig, hogy én adok, és rájöttem, hogy én kaptam rengeteg fantasztikus dolgot ezektől a lányoktól. Már hajnalban felébredtem, és elkezdtem rajzolni nekik, mert jó volt. Jól esett pár mondat kíséretében elküldeni nekik a rajzaimat, és még soha ennyire izgulva nem vártam, hogy mit szólnak majd hozzá. Természetesen örültek, választottak és véleményeztek, pont úgy mint mindenki más.
A verseny része volt egy felkészítő tábor, ami pont olyan volt mint más versenyen is, tánc próbák, koreográfia betanulása, fotózások, ruha próbák, protokoll programok, kisfilmek elkészítése, egy igazi kemény munkával teli hét volt nekik.
Elérkezett a verseny napja, amit mindannyian vártunk nagyon.
A Larus Rendezvényközpont aki 3. alkalommal is biztosította a helyszínt az eseménynek, készen állt mindenre, délelött épült a kifutó, székek a helyükre kerültek, próbáltak a lányok, elkezdték a sminkeket és a hajakat elkészíteni, fényeket is beállították, és mi is megérkeztünk a ruhákkal, eddig minden pont olyan volt, mint más versenyeken is, semmi különleges, talán csak az tűnt fel, hogy mindenki sokkal nyugodtabb, mint ilyenkor ez lenni szokott.
Este 7 óra, és tele volt a ház, jó érzés volt, hogy ilyen sokan részesei akarnak lenni ennek az eseménynek, és időben elkezdődött minden, bevallom, én már fáradt vagyok attól, hogy minden verseny, bemutató késéssel kezdődik, de itt nem: tökéletes szervezés volt!

A megnyitó beszédek után elkezdtek megérkezni a lányok a kifutóra, mosolyogva, betöltve a teret, a verseny pólójában, farmerrel kiegészítve.
Akkor azt hittem, hogy az az erő amit éreztem, csak belőlem csalt ki könnyeket, de a zsűri is, és mindenki törölgette a szemét, és próbálta legyűrni azokat az érzéseket, amiket ennek a nyolc lánynak a látványa adott ott.
Egy pillanatra se gondolja senki, hogy ez a sajnálat érzése volt, amit éreztünk, pont az ellenkezője, volt, boldogság érzés, valami mély, megmagyarázhatatlan helyről jövő szeretet.
Sosem voltam még olyan szépségversenyen, ahol végig tapsolt volna a közönség, itt nem volt olyan lány, akiért kevésbé tapsolt volna bárki. A színpadon csak nyertesek voltak, akik az élettől már kaptak egy rossz lapot, de ezen az estén mindannyiunk nyertesei voltak.

A levetített kisfilmekben személyesen bemutatkoztak a versenyzők, megismerhettük őket, a személyes történetüket, és azt, hogy miért jöttek a versenyre. Ők, akik itt voltak, a kerekesszékben élők közül azok, akik talán az erejük miatt “könnyebben” vették az akadályokat, és élnek egy csodálatos életet, példát mutatnak, de sokan vannak, akik nem ennyire bátrak, vagy nem ennyire támogató környezetben élnek, sok versenyző rájuk szerette volna felhívni a figyelmet, de sokan beszéltek az akadálymentesítésről, az integrációról. Csupa fontos gondolat, amit elmondtak, számomra a legfontosabb, hogy ők is pont úgy élnek ahogy mi, és szeretnének is úgy élni, ha egy kicsivel is tehetünk ezért, akkor ne gondolkodjunk, csak tegyük meg.
Ma már hiszem azt, hogy nincsenek kis és nagy tettek, csak tettek vannak.
És jött az estélyi ruhás bemutatkozás, ismét koreográfiára táncolva jöttek a lányok, akiken látszott, hogy örömmel vannak a színpadon, feledtették, hogy székekben gurulnak, mosolyogva és boldogságot sugározva cikáztak a kifutón. Elvarázsoltak mindenkit: tapsvihar volt végig. Én még sosem éltem át ilyen élményt!
Azt hittem, hogy már nem tudok ennél nagyobb élményt átélni ezen a versenyen, de akkor megláttam az ukrán versenyző lány kb 12 cm-es sarkú pink cipőjét, amit kacéran kilógatott az estélyi ruha alól…

Sosem volt még ekkora mondanivalója egy pink tűsarkúnak! Hiába a kerekesszék, hiába az élet nagy fricskája, ezek a lányok NŐK maradtak, a legnagybetűsebb értelemben.

Természetesen itt is kihirdették a királynőt, és az udvarhölgyeket, minden lány díjakkal és élményekkel térhetett haza. A lányok a színfalak mögött tudták meg, hogy az estélyi ruhákat megtarthatják, mert ez az én ajándékom. Sikongattak örömükben, amikor bementem hozzájuk, és láttam az örömüket, kaptam a sok ölelést tőlük, nagyon meghatódtam, nem is gondoltam, hogy ilyen sokat jelent nekik!
Remélem találnak alkalmat arra, hogy még viselhessék az estélyi ruháikat.

Íme a nyolc lány:

Szépségkirálynő: Illés Fanni, 21 éves, aki lábak nélkül, összenőtt ujjakkal született, de ez nem gátolja semmiben. Paralimpiai úszó, ELTE magyar szakos hallgatója, boldog kapcsolatban él barátjával. A versenyre azért jött, mert úgy gondolta, hogy fontos lehet a mozgássérültek jövője szempontjából. A sport miatt sok helyre eljutott, és látta, hogy külföldön könnyebb a székeseknek, megoldottabb az akadálymentesítés, mobilisabbak, bátrabbak és ez a társadalmi befogadásukat is elősegíti. Ezt szeretné elérni Magyarországon.

2. helyezett:
Hadarag Paula Andrea, 22 éves, Romániából érkezett. 17 évesen egy autóbaleset következtében került székbe, kerekesszékes modellként dolgozik, pszichológiát tanul, hogy segíthessen azoknak a sorstársainak, akik úgy gondolják nincs értelme az életüknek.

3.helyezett:
Fejzovich Eminna Mirna, 30 éves, Bosznia-Hercegovinából, sclerosis multiplexben szenved, vőlegényével az esküvőt tervezgetik, és élik az életüket, pont úgy, mint mások.

Marcia Andrea Cornejo Vargas, 28 éves, Bolíviából, egy örökletes betegség következtében 16 évesen került székbe, a kerekesszéket úgy tekinti, hogy az is csak egyfajta járásmód. Előre néz, elfogadta, hogy ezt a kártyát húzta, de így boldog.

Ferenczi Tünde, 36 éves, agyi oxigén hiánnyal született, zumbázni, táncolni jár, hétközben dolgozik, hétvégén táncfellépésekre jár, ha lehetősége lenne, elmondaná mindenkinek, hogy így is teljes értékű emberként lehet élni.

Ilyés Kinga, 30 éves, Romániából, 11 évesen egy gokart baleset miatt lett székes, titkárnőként dolgozik. Hálás minden apróságért amit az élet ad, és amiből szerinte rengeteg van, csak észre kell venni. Az élet csak felfogás kérdése.

Horváthné Pálfi Judit, 46 éves, 23 évesen egy autóbaleset következtében lett székes, Vívóként 5 paralimpián vett részt, hétköznapi emberek életét éli, egy csodálatos 8 éves kislány édesanyja, akinek a biztatása fontos volt, hogy jelentkezzen a versenyre.

Valerya Leonova, 21 éves, Ukrajnából, gyerekként, egy influenza szövődménye miatt került a székbe, paralimpikon sportoló, aki fekvenyomás a sportágban sikeres. Szerinte a nőknek mindig szépnek kell lenniük, mindegy, hogy egy tankban ülnek, vagy szépségversenyre készülnek.

Tudom, mert sokat beszélgettünk azóta is a versenyzőkkel, hogy mindenki úgy érzi, nyertese volt a versenynek, sok élményt kaptak, elismerést, és ami nekik a legfontosabb volt, hogy felhívhatták a figyelmet egy fontos dologra, magukra és a hasonlóan élőkre.

A külföldi lányok hazaérkezésük után az országuk kedvenceivé váltak, a magyar királynőről azóta is sorban jelennek meg cikkek, riportok. Fanni a szépségével, bájával és kitartásával méltó királynői küldetésre.
Én személy szerint, kötelezően eltöltetnék mindenkivel egy napot ezeknek a fantasztikus lányoknak a társaságában, garantáltan megváltozna a világról, az életről alkotott véleménye mindenkinek.
Azóta sokat, és sokszor mesélek az élményeimről, mert fontossá váltak nagyon! Szerencsére mindig nyitott fülekre találnak a gondolataim, lehet, hogy nagy dolgot még nem teszek vele, de egyre többen figyelnek rájuk.
Bevallom, engem nagyon meglepett, amikor a lányok a feléjük irányuló közönyről, vagy lenézésről, elítélésről beszéltek, elszomorított, hogy vannak, akik ma még mindig így állnak hozzájuk.
Pedig sajnos egy baleset, betegség következtében kerülnek emberek kerekesszékbe, sokaknak nem ártana elgondolkodni ezen, mert ezt nem láthatja előre senki sem.
Elgondolkodtató, az is, hogy ezek a lányok elégedettek az életükkel, elfogadták a tényeket, és ebből próbálnak a lehető legtöbbet kihozni. Egyetemre járnak, tanulnak, paralimpikonok, feleségek, családanyák, táncolnak, sportolnak, autót vezetnek, dolgoznak, nők.
Szeretnék még sokat hallani erről a 8 lányról, ápoljuk a jövőben is a kapcsolatot velük.
A következő verseny egy év múlva lesz, ahol természetesen mi is ott leszünk!

De addig van pár ötletünk, hogy hogyan segítsük a kerekesszékben élő embereket, bízunk benne, hogy sokan lesznek mellettünk ebben a segítségnyújtásban.”

A poszt szerzője Halász Éva divattervező, a HALASZEVA márka alapító tulajdonosa.
A Miss Colours weboldalát itt találhatjátok, HALASZEVA oldaláért pedig kattintsatok ide.

A fotókat Halász Éva biztosította a megjelenéshez.
Fotók: Miss Colours, Debreczeni Zita, Halász Éva