Pam Hogg bemutatóin a közönség legalább olyan érdekes, mint maga a bemutató. Eddig ha jól emlékszem háromszor volt meghívóm, de vagy nem jutottam be, vagy visszafordultam a rettenetesen túlregisztrált tömeg láttán. Most azonban úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, bent leszek. Ez sikerült is, ráadásul a második sorba szólt a meghívóm, így maximum „csak” Diane Pernet kontyával kellett megkűzdenem, hogy lássak.

Időközben feltűnt Nick Cave is, akiről rettenetesen rossz képet sikerült lőnöm. Csak ilyenkor ha elhagyod a helyed, esélyed se lesz visszajutni. Ezért a körülöttem lévőket fotóztam, amíg nem kezdődött el a show.

A nyolcvanas éveket idéző bemutató az Innocence címet kapta, ami némi fricska volt. A ruhák ugyanis mindent eszünkbe juttathattak, csak éppen az ártatlanságot nem. Genitáliákra emlékeztető fodrok, fallikus elemekkel megbolondított fejdíszek, és cuki-muki tüllök mindenhol. A tervező a kezdő korszakára utalt ezzel az anyaggal vissza, mikoris ez az egy luxus volt, amit megengedhetett magának. Valóban a tüll sugallja a luxust, főleg amikor több száz méter van belőle bevarrva, de az olcsóságot, a múűanyagot, és a frivollitást is.

Cicik bukkantak elő itt-ott, és a Friday I’m in Love -ra vonultak a modellek. Performance volt ez a javából, ami nem a szezonokról szól, hanem a alkotásról, a kommunikálásról, buliról a haverokkal, rocksztárokkal. Őrületes hangulat ragadott magával mindenkit, ahol már az sem érdekelt senkit, hogy a finálét mindenki állva tombolta végig. Azt hiszem ha hagyták volna, akkor komoly partyzásba torkollot volna Pam Hogg bemutatója.

S hogy legközelebb újra ott leszek-e? Naná!