Patrick Kellyről már ablog indulása óta szerettem volna írni. Bizony, három éve morgolódtam azon, hogy gyakorlatilag semmi információ, vagy használható képanyag nem maradt fenn a nyolcvanas évek egyik legtehetségesebb divattervezőjéről. Arra is fogadásokat mernék kötni, hogy a divatszakmában dolgozók nagy része sem tudja, hogy ki is volt ő.

Úgy tűnik, hogy most végre eljött az idő, és Kelly visszakerül a megérdemelt helyére: a legnagyobbak közé.

1954-ben született egy amerikai kisvárosban, már ha hinni lehet az írásoknak. Patrick Kelly ugyanis ügyelt arra, hogy senki ne tudja meg pontos születési dátumát. ahogy 1986-ban a Times-nak nyilatkozta: „Sosem vallom be a koromat, mert mindig is én akarok maradni az új fiú a városban”.
Édesanyja és nagymamája nevelte, aki nagyon nagy hatással volt rá. Nemcsak azzal, hogy divatlapokat hozott a kisfiúnak, hanem a nagyi varródobozában rejlő színes gombokkal is, amelyek később Kelly kollekcióiban születtek újjá. Ha nem találtak ugyanolyan gombot, ami a többihez illett volna, nyugodtan felvarrtak egy más színűt vagy formájút. Később a színes gombok Kelly védjegyévé váltak.  Hat éves volt, amikor nagymamája, aki egy jómódú fehér családnál dolgozott szakácsnőként, divatmagazinokat hozott haza. A kisfiúnak ekkor tűnt fel, hogy a divatlapban csak fehér modellek szerepelnek. Amikor rákérdezett ennek okára, a nagyi ezt válaszolta: a designereknek nincs ideje arra, hogy színesbőrüeknek is tervezzenek. Kelly ettől kezdve életcéljának tekintette, hogy ezen változtasson.

Tanulmányait művészeti iskolákban folytatta. Amíg iskolába járt, addig sem unatkozott. újrahasznosított ruhákat készített,ismerőseinek, szomszédoknak varrt, újságoknak illusztrált, amely munkákból némi bevételre tett szert és Yves Saint Laurent egyik butikjában dolgozott kirakatrendezőként- fizetés nélkül.  Később ez az ingyen munka igencsak jó befektetésnek bizonyult. Saint Laurent társa Pierre Bergé anyagilag is támogatta a kezdő tervező első szárnypróbálgatásait Párizsban. Atlantában egy modelliskolában is besegített, s itt sikerült számos barátságot kötnije. egyik modell barátnője Pat Cleveland javaslatára New Yorkba költözött. itt a jónevű Parsons School of Design-ba iratkozott be, de mivel nem taklált munkát, amiből tanulmányait finanszírozni tudta volna, ismét hallgatott a modellre, és ezúttal Párizsba utazott. Jó nagy rizikót vállalt, hiszen üres zsebbel, csak odaútra szóló jeggyel indult a divat fővárosába.

Szintén a Times-nak adott interjújában így nyilatkozott arról, hogy vajon Amerikában is befutott volna: ” Nem mondhatom, hogy ez nem történhetett volna meg velem New Yorkban, hiszen nem maradtam ott, hogy megtudjam.”

Párizsban mellészegődött a szerencse. A La Palace nevű helyen kezdett jelmeztervezőként dolgozni.Albérletét egy modellel osztotta meg, s egy Singer gépen készítette újragondolt ruháit, amelyeket utcai árusként értékesített. (te jó ég mit érhet ma egy ilyen darab!)
A kemény munka és kitartás kifizetődött. Az emberek kezdték felismerni Kelly tehetségét. 1984-ben egy jónevű párizsi butik a Victoire showroomot, és műtermet biztosított számára, egy évre rá pedig belevághatott végre saját vállalkozásába.

Sajnálatos módon csak öt év adatott meg neki arra, hogy maradandót alkosson. Ha valaki erre esetleg azt mondaná, hogy ennyi idő alatt ez lehetetlen, annak ajánlanám figyelmébe bizonyos Christian Dior-t aki mindössze 11 évet tölthetett saját márkája tervezőjeként.
1985-ben barátjával a fotós Bjorn Armelannal megalapították a Patrick Kelly Paris márkát. Első kollekcióját már ugyanazon év februárjában mutatta be. A francia Elle magazin divatszerkesztőjének annyira elnyerte a tetszését a debütáló kollekció, és tervezője, hogy hatoldalas divatanyagot készített a lapba. Hamarosan már a Benettonnak is tervezett.  Ebben az időben ez legalább akkora szó volt, mint most a H&M-nek designer kollekciót tervezni. Nem meglepő módon pontosan saját védjegyét, a kertésznadrágot emelte be az olasz cég kollekciójába.

Kelly kreációira jellemző volt a humor, a rasszizmus elleni kűzdelem, és a magasfokú kreativitás.  Egyik kedvenc motívuma a nagyhajú négerbaba például egy nem túl pozitív jelző átlényegítése.  Inspirációt a nyolcvanas évek pezsgő éjszakai életéből, a melegbárok hangulatából, és kedvenc tervezőitől, példaképeitől Coco Chanel-től, Elsa Schiaparelli-től, és persze Yves Saint Laurent-tól nyert. Múzsájának Josephine Bakert tartotta. Rá egy banánszoknyás ruhakölteménnyel is emlékezett. Érdekesség, hogy akárcsak Bakernek mennie kellett Amerikából, ugyanúgy Kellyre sem álltak még készen a tengeren túlon. Franciaországban azonban megőrültek érte. Ő volt az első amerikai tervező, akit a Divatszindikátus tagjai közé hívott.

Szeretnivaló bohókás egyéniség volt. Jellegzetes túlméretezett farmer kertésznadrágjában, baseball sapkával a fején gyakran közlekedett gördeszkával.

Bemutatóit mindig ugyanúgy kezdte: először ő jött ki a színpadra, és a kifutó végre egy óriási piros szívet fújt festékspray-vel.

Patrick Kelly neve nem vált olyan széleskörben ismertté, mint kortárs sztártervezői közül Versace, vagy éppen Gaultier. Ettől függetlenül a hírességek rajongtak érte. Bette Davis, Isabella Rosselini, Madonna vagy Grace Jones szívesen viselték ruháit.

1990-ben újév első napján halt meg, AIDS-ben.
2014 november 30–ig Philadelphiában tekinthető meg életmű kiállítása. A tárlat anyagának nagy részét társa Bjorn Armelan ajándékozta a múzeumnak.