Amint a Facebook oldalamat követők láthatták, az utóbbi napokat Londonban töltöttem a Fashion Week-en. Rengeteg programon vettem részt, és sok-sok tapasztalattal lettem gazdagabb.
Az egész utazásom valójában egy kísérlet volt arra, mire tudok menni egy olyan közegben, ahol semmi sem ismert abból, amit eddig csináltam, és senki nem tudja ki vagyok.

Korábban sokan kérdezték tőlem, hogy eddig miért nem mentem ki a Fashion Week-re. A válasz nagyon egyszerű: eddig nem éreztem, hogy itt van az ideje. Szerettem volna a Pumpkin Paradise-t olyan szintre felhozni, amivel tovább lehet lépni.
Magát a szervezést már nyár közepén elkezdtem. Hoztam magam számára néhány szabályt: nem vásárolok bemutatóra jegyet, csak saját ruhákkal fogok menni, nem kérek sehonnan kölcsön semmit, csak azért, hogy másnak mutassam magam, és ugyanolyan színvonalú posztokat próbálok összehozni, amilyeneket az itthoni eseményekről már megszokhattatok tőlem.
Elsőként a British Fashion Council-nál kellett regisztrálni az blogommal, ahol egy több oldalas, nézettségre, tartalomra való kérdőívet kellett kitölteni. Ez alapján döntötték el, hogy befogadják-e a regisztrációt, és megadják-e az engedélyt számomra.
Itt kell megjegyeznem, hogy ez nem egyszerű folyamat, hiszen sok ezren próbálnak bejutni kíváncsiságból, menőségből, ki tudja milyen okokból, s meg kell szűrniük, hogy valóban csak a (brit divat számára) hasznosnak ítélt sajtóképviselőket engedjék be. Érdekes volt a sajtóirodában végighallgatnom egy indiai lány próbálkozását, aki elég erőszakosan bizonygatta, hogy neki helye van a média képviselői között, mert van egy facebook oldala… természetesen nem kapott engedélyt.
A divat, akárhogy is vesszük: üzlet. Az egész divathét erről szól, promótálni, eladni a tervezőket, kollekciókat. Így például egy Magyarországról érkező blognak nincs sok esélye, mert nem igazán mi vagyunk a piac a brit divat számára. De mivel szeretem a kihívásokat, bíztam abban, hogy értékelik a mintegy 1500 posztot az oldalon, amelyben jócskán található brit divatról szóló tudósítás. Amint az alábbi képen láthatjátok, ezt az akadályt sikerült megugranom, és megkaptam a kártyát, amely a nevemre és a blogom nevére szólt. (a fotón az első napi programjaim láthatók)
Ez a kártya a Fashion Week fő helyszínén lévő showroom látogatását biztosította. A bemutatókra, vagy a backstage-ekbe külön engedélyt kellett kérni a tervezőktől, szponzoroktól. A British Fashion Council a tervezők és az őket képviselő ügynökségek listájával segítette az elfogadott regisztrációval rendelkezőket. Minden egyes show, vagy prezentáció (erről kicsit később, hogy mit is jelent) abban az esetben volt látogatható, ha az adott tervező elfogadta a jelentkezést a bemutatójára. Itt is óriási volt a harc, és csak ismételni tudom, hogy kicsi piac vagyunk. Ezért én inkább nem annyira nagy divatházakat céloztam meg, de azért próbáltam mindenféle stílusból válogatni.
A meghívókat csak Londonban megjelölt helyre küldik. Így gyakorlatilag akkor tudtam meg, mire hívtak meg, amikor megérkeztem a szállodába. Benne van a pakliban, hogy nem érkezik meg a meghívó, és arra is számítani kell, hogy hiába vagy rajta a listán, nem férsz be, mert túl sok embert szerveztek. Ez pessze elég stresszes, de a legjobb tanács: lazán venni az egészet.
Csak a hivatalosan kiadott programban mintegy 80 esemény szerepelt. Ha sikerült valahol backstage engedélyt kapni, az nem jelentette azt, hogy a showra is be lehett menni, vagy éppen fordítva.
Szintén még a nyár folyamán felvettem a kapcsolatot azokkal a cégekkel, akik támogatói a London Fashion Weeknek, és itthon is jó kapcsolatot ápolok velük. Itt is futottam zsákutcákba, de szerencsére volt aki mellém állt.
Óriási segítséget kaptam a MAC Cosmetics magyarországi csapatától, akiktől életreszóló élményekhez segítettek hozzá, valamint a Toni & Guy csapatától, akik szintén mellém álltak.
Mindkét cégnél pályáznom kellett a bemutatóikra- a nemzetközi irodájuk döntötte el, mire kapok engedélyt, és mire nem. A Zandra Rhodes-szal és Charlotte Olympiá-val való találkozásért nagy köszönettel tartozom a MAC-nek.
Néhány mondat a tévhitekről, és a valóban működő praktikumokról:
Sokan azt gondolják a Fashion Week-re külön gardróbbal kell kimenni, mert másképpen kinézik az embert. Nos, ez óriási hülyeség- szerencsére. Valóban érkeznek outfit bloggerek, hírességek, és magamutogató maskarák a bemutatókra, vagy olyanok, akik csak éppen keringeni jöttek a környékre, csak azért hogy valaki lencsevégre kapja őket. De valójában senkit nem érdekel, hogy ki hogy van öltözve. Senki nem szól be, vagy tesz megjegyzést a másikra- aki a szakma miatt jött, azt a bemutatók, és a tervezők érdeklik. Persze látni igazi egyéniségeket is, ami valóban inspiráló. Az egyéniségek pedig az ötletességükről,-és nem a Zara-Bershka-Stradivarius szentháromságból beszerzett outfitjeikről – vintage, vagy éppen saját készítésű ruháikról, kiegészítőikről voltak felismerhetők. Az egyenszósz Londonban nem számít menőnek, mint ahogy a márkáktól sem esik senki hanyatt. Egyéniség, egyediség, merészség a jelszó ha ki akarsz tűnni.

A legjobb, ha kényelmes ruhában érkezik az ember, aki dolgozni szeretne,  olyanban, amiben jól érzi magát.
Szerencsére indulás előtt elolvastam néhány külföldi blogot, amelyek remek tanácsokkal láttak el. Az egyik ilyen: felejtsd el a magassarkút, és vedd elő a legkányelmesebb lapossarkúdat. Bizony az egész napos rohangászást, sorbanállást nem lehet tűsarkakon végigtopogni. Én csak olyan ruhákban jártam, amiben itthon is szoktam. Nem vásároltam külön, nem öltöztem ki, csupán a nyakláncaim jelentették az egyetlen érdekességet, amelyek miatt többször meg is állítottak, és lefényképeztek.

Az idén  a korábbi helyszínről egy Sohó-ban található parkolóba helyezték, ami eléggé lehangoló ötlet volt. A street style fotósok persze örülhettek, mert a környező utcákban nagyon „spontán” képeket kaphattak el. A show-kra sorbanállók, valamint az autósok, akik közt cikáztak, azonban kevésbé voltak lelkesek. Így nézett ki ez a rendezett káosz:

Nekem nem egy napom volt, amikor reggel fél 7kor indultam útnak, és csak este értem haza. Ráadásul a különféle bemutatók a város más-más pontjain voltak. A fő helyszínre például én kevés alkalommal látogattam csak el, amit annyira nem is bántam. A vállamon persze egy óriási táska lógott a fényképezőgépemmel, telefonjaimmal, és a folyamatosan gyűlő sajtóanyaggal.

Az egész London Fashion Week nagyon inspiráló. Belengi az az érzés, ami számomra Londont jelenti: itt minden megtörténhet, és itt bárki szembejöhet veled. És ez a bárki lehet Jerry Hall, vagy éppen Irina Shayk. S ami még varázslatosabb, a nagy tervezők, topmodellek, kedvesek, és alázattal állnak a munkájukhoz. Mindehol kollégaként kezeltek, és mindenki tiszteletben tartotta a másik munkáját. Döbbenetes volt számomra, ahogy a gigasztár modellek sminkelés közben rezzenéstelen arccal tűrték, hogy mindenki fotózza őket, a híres tervezők pedig kedvesen, közvetlenül viszonyultak a backstage-ben dolgozókhoz.

Óriási élményekkel lettem gazdagabb, és ígérem, sok-sok beszámolót olvashattok majd.