Ha divatrajongókat, vagy akár a Vogue rendszeres olvasóit  kérdezzük kedvenc korszakukról, nagy valószínűséggel minden második delikvens a húszas éveket fogja mondani. Vajon miért ilyen töretlen a népszerűsége ennek az időszaknak? Talán a fiatalság kultuszát éltető trend miatt? A bohókás kalapok, és sminkek okán? Esetleg a szexis charleston ruhákban keresendő a válasz? Akármelyik is az igazság, a jazz, és az art-deco születésének idejéről beszélünk, ami a mai napig inspirálja a tervezőket, zenészeket, filmeseket.

A  tizes évekbeli Vogue címlapok után, most nézzük a következő évtizedet. Az akkor említett három legnépszerűbb illusztrátor továbbra is tartotta magát, de újabb nevek csatlakoztak hozzájuk. A tizes évek mesés, néhol keleties hatásokat mutató címlapjait követően  kissé komolyabb borítók következtek.

Úgy tűnik, mintha a rajzokon látható hölgyek felnőttek volna, még komolyabbak, és még vamposabbak, és szabadabbak lettek! Gyakran láthatjuk sportolás, autóból ki-be szállás, sőt, vezetés közben a hölgyeket. Gondoljunk csak bele, ezelőtt nők nem csinálhattak ilyen dolgokat! A színhasználat, és a stílus is változik, előkerülnek a kissé komorabb árnyalatok, és futurisztikus, kortárs képzőművészek művei alapján inspirált borítók gyakran Modigliani, vagy éppen Brancusi nőalakjait idézik.  Számomra olyanok ezek a borítók, mintha a lap szerkesztői szabadon hagyták volna „élvezkedni” , új stílusokat kipróbálni grafikusaikat. Érdekes, hogy igen gyakran a szürke szín dominál a címlapokon.Ez azért is furcsa mert éppen csak egy évtized telt el azóta, hogy Poiret meghonosította a divatgrafikát és a harsány színeket elfogadtatta a legfinnyásabb felsőbb rétegekkel is.

Tette ezt mindazért, hogy ne fekete-fehér képeken kelljen saccolgatni a divatlapolvasóknak ruhák káprázatos színeit. De ahogy azóta is, akkor is kiszámíthatatlan volt a divat logikája! Eduardo Benito-t a Gazette című laptól csábítják a Vogue-hoz, és karakteres stílusával igencsak új irányt mutat kollégáinak. Az ő hatására találja majd meg George Lepape is azt a hangot, ami a legnagyobbak közé emeli. (De erről majd egy külön posztban írok). A teljesség igénye nélkül néhány név, akikre érdemes rákeresni: Harriet Meserole, William Bolin, Pierre Brissaud, és Helen Dryden.

Ha tetszenek a képek, akkor érdemes ellátogatnotok a Condé Nast webshopjába, ahol szinte mindegyik címlapból kínálnak reprodukciókat.