Volt egyszer egy Úttörő Áruház, jutott eszembe.. Valójában az iskolaköpenyekről szerettem volna posztot írni, és képkeresés közben rengeteg emlék jutott eszembe kisiskolás koromból. Többek közt az Úttörő Áruház, amely elődjéről az alábbi fotót találtam meg. Ezek után úgy gondoltam, hogy a szégyenszemre évről-évre egyre jobban romló állapotban lévő egykori áruházról érdemes lenne írnom.

Aki járt ott, emlékezhet rá, hogy az Úttörő valójában több épület összességéből állt. A mai napig emlékszem arra az átvezető „folyosóra” ahol a cipőosztály állt, és óvodásként próbálnom kellett a téli csizmámat. Emlékeimben sötét és barátságtalan helyként él, utáltam a papírdobozokat, és a csúnya ülőalkalmatosságokat. Rendszerint azzal lehetett kiengesztelni, ha utána megnéztük a földszinti szökőkutat, és dobhattam némi pénzt az aranyhalakhoz. De térjünk csak vissza az épülethez, ami a Kossuth Lajos utca 7. és 9. számból, valamint a Reáltanoda utca 8. és 10. házából állt.
A legelső, áruházként működő részt a Kossuth Lajos utca 9-ben nyitották. 1895-től az 1930-as évekig a Holzer Simon cég birtokolta. Holzer Simon szabómester jól menő, Kígyó téri műhelye mellett konfekcióüzletet nyitott 1869-ben. A sikeres üzleten felbuzdulva, fia Sándor bővítette a céget. 1896-ban megvásárolta és átalakíttatva a Kossuth Lajos utca 9. alatti palota alsó két szintjét.

S hogy akkoriban is történtek furcsa ügyek, arról ez a korabeli jelentés is tanúskodik.
1907-ben az épületben egybefüggő eladóteret alakítottak ki, mely fölé üvegtetőt emeltek, s hamarosan a második emeleten és a szuterénben is folyt a kereskedés. 1927-ben a szomszédos, 7. számú, épület földszintjére is átterjeszkedtek.
Az áruházat 1931-ben a Magyar Köztisztviselők Szövetkezetének adták bérbe, majd öt évvel később Nagykovácsy (Kovacsevics) Milenkó vásárolta meg az épületet. Sőt, a Reáltanoda utca 8. és 10. szám alatti házakat is. Ő köttette össze a négy ingatlant. A Kossuth Lajos utcai homlokzatot is átalakíttatta: a földszint keleties építészeti elemeit modern, szögletes formák váltották fel, mezzaninszintet alakítottak ki felettük, és az emeletek között neonreklámok hirdették az új tulajdonost. Ezek az átalakítások azonban az államosítás után eltűntek, igaz akkor is neonreklámmal hírdették az áruházat: a labdázó gyerekekkel. (Érdekes lenne kinyomozni, hogy ma vajon merre lehet ez a neonreklám)

A Nagykovácsi Áruház 1945-ig üzemelt. A tulajdonos ugyanis disszidált.  S hogy addig mennyire jövedelmezett számára az üzlet? Egy 1941-ben kiadott, a jelentősebb adózókat felvonultató statisztika szerint a legtöbbet kereső Nagykovácsi Milenkó, a Nagykovácsi Áruház tu-lajdonosa volt. A férfi éves jövedelme meghaladta az egymillió pengőt. A vállalkozó 1936-ban vette meg a régi, az első világháború után tönkre- ment Holzer Divatházat. (Azaz a hajdani Úttörő Áruházat.) Az épület ekkor kapta ma is látható külalakját, s Nagykovácsi Áruház néven 1945-ig üzemelt. A tulajdonos a háború után Nyugatra távozott. Érdemes megjegyezni: 1941-ben egy részvénytársasági igazgató 20-25 ezer pengőt vitt haza évente, s havi 250-350 pengő fizetés már kiemelkedően jó juttatásnak bizonyult.

Ezek után Metro Áruház néven szövetkezeti tulajdonba került az épületegyüttes.
1948 májusában az Állami Áruházak lánc tagja lett s Duna Áruházra keresztelték.
1950 októberében nyílt meg az épületben a szocialista kereskedelem első gyermekáruháza, az Úttörő és Ifjúsági Áruház, mely gyermekruházatot, iskola-felszerelési, játék és sportcikkeket árusított. Ezen időszakban is átalakítások történtek.

1953-ban a Gertler Viktor által rendezett Állami Áruház című filmben kapott főszerepet az áruház. A korszak egyik legsikeresebb filmvígjátékában a néhány mondatos szerepeket is a legnépszerűbb színészek alakították.

https://www.dailymotion.com/video/x58qehs

https://www.dailymotion.com/video/x58qela

Az áraknál vegyük figyelembe, hogy az infláció miatt forint azóta a töredékét éri az akkorinak. Azokban az években egy átlag havi fizetés 800 forint körül volt, így a százforintos értéke körülbelül megfelel napjaink húszezer forintjának. Azokban az években a központi árszabályozás miatt az árrendszer teljesen más volt, az iparcikkek lényegesen drágábbak, míg az élelmiszer, közlekedés, kultúra, stb. sokkal olcsóbb volt, mint manapság. A háború utáni években a felvásárlás, áruhalmozás tilalma gyakori volt a nyugati országokban is, akárcsak a hiánygazdálkodás és a jegyrendszer.

A szocialista kiskereskedelem legnagyobb egységei a nagyáruházak voltak, melyek jelentősen eltértek napjaink bevásárlóközpontjaitól és a hipermarketektől. Ezek az áruházak a plázák egymástól független butikjaival és egyéb üzleteivel szemben egy gazdasági egységként üzemeltek (leszámítva pl. a fényképészetet vagy a büfét). Különféle osztályok (pld. férfiruha, nőiruha, cipő, rövidáru, műszaki, játék, ajándéktárgy, stb.) várták a vevőket. A hipermarketek egységes kasszasoraival szemben fizetni a minden osztályon megtalálható külön kasszákban kellett. A vevőket a hipermarketekben megszokottnál jóval több eladó szolgálta ki, akik segítettek az áru kiválasztásánál, a ruha felpróbálásában, a műszaki cikkeket egyenként kipróbálták, használatukat bemutatták. Vásárlás után blokkot adtak, azzal kellett fizetni a kasszánál, majd a kasszagéppel lebélyegzett blokk ellenében becsomagolva adták át az árut. A korszak viszonyai között gyakori volt, hogy egyes különösen kurrens árut a szigorú tilalom ellenére csak ismerősöknek, vagy némi külön összeg (kenőpénz) fejében adtak ki a pult alól. A hiánycikknek számító áruk felvásárlását, majd magasabb áron való továbbadását nevezték feketézésnek, büntetendő cselekmény volt.

Mosolyalbum fotózás az ötvenes években:

Játékosztály ugyanebből az időszakból:

Ekkor így nézett ki a homlokzat:

1956-ban:

Az Úttörő Áruház egyik nagy attrakciója a kirakata volt. Ünnepek előtt mindig izgatottan vártam a mozgó, zenélő állatkákkal berendezett kirakatokat. Ha ma arra sétáltok, és benéztek a szétrombolt, ledeszkázott papírok , vagy a fémrácsok mögé, láthatjátok, hogy milyen óriási térben kreatívkodhattak a dekoratőrök. Sajnos a kirakatokról nem találtam sok fotót, csak ezt az 1956-ból származó képet.

A másik látványosság a Kovács Margit által készített díszkút volt. A világ térképét ábrázolta, és aranyhalak voltak benne. A halakra én kevésbé emlékszem, a kontinenseken sütkérező teknősbékákra annál inkább, meg arra, hogy hogyan kunyeráltam tíz és húsz filléreseket, hogy bedobjam a kútba.

Szinté emlékszem a jellegzetes csomagolópapírokra, amiket annak idején nem nagyon szerettünk. Mindenhol a nejlonzacskó számított kincsnek.. Mekkorát változott azóta a világ.

1966-tól a Centrum áruházak tagja volt. Talán ez az az időszak, amire az én generációm emlékezhet. Személy szerint nagyon nyomasztónak tartottam az áruházat, ami engem mindig is az akkori Divatcsarnokra emlékeztetett. Utólag arra gondolok, hogy az átriumos belső átbuherálása zavarta a már akkor is meglévő szépérzékemet. Mai fejjel pedig azon gondolkodom, látva a Párisi Nagyáruház újjáéledését, hogy milyen szép, elegáns luxusáruházat hozhattak volna itt létre.

A rendszerváltás után – továbbra is az időközben kft-vé alakult Centrumlánc tagjaként – egy ideig Ifjúsági Áruház néven működött, 1994-ben azonban az áruház nevében és tevékenységében is megszűnt, területén bérelt butikok üzemeltek.

A befektető tulajdonos 2000-ben bontási engedélyt kapott. Tiltakozások és házfoglalások ellenére 2006-ban megindult a bontás, és mára felépült egy szálloda és irodaház.

A különféle portálokon, facebook csoportokban rengetegen kérdezik, hogy mi lett az aranyhalas tóval, amelyhez sokunknak kedves gyermekkori emlékei fűződnek. A Kovács Margit alkotást betartva az ígéretet, valóban az új irodaházban helyezték el. Pontosabban annak átjáróházában. De ember legyen a talpán, aki ha nem tudja mit, és hol kell keresnie, megtalálja. A rideg betonudvar közepén áll egy igencsak ronda üvegpiramis. Ahogy a fotókon is láthatjátok, nem kis feladat kisilabizálni, hogy mi rejtőzik az építmény alatt. A pára, a vízcseppek, és a behemót illesztékek nem sok élvezeti értéket hagynak meg a műalkotásból. Készítettem egy videót is, így talán könnyebb lesz megtalálni annak, aki el szeretne zarándokolni ehhez az emlékmorzsához.

A poszt megírásához az alábbi weboldalakat hívtam segítségül: wikipédia, est.hu, retronom.hu, budapes-foto.hu, egykor.hu valamint a fortepan.hu gyűjteményét.